The Bits Beatles emlékzenekar mobil website menü

Beatles emlékzenekar

Sponsored by
The Bits Beatles emlékzenekar - Magyar The Bits Beatles tribute - English The Bits Beatles tribute - Deutsch

Meg fogod fogni a kezemet - a Beatles meghódítja Amerikát

Losonczy Zoltán írása

Első rész – Előzmények

a Beatles meghódiítja Amerikát

Az 1963-as év igencsak sűrűn telt az együttes számára, hiszen megjelent első nagylemezük.

George Martin és általa vezetett kutatólaboros öltözetű gárda az addig Cavernben rutint és izzadtságot kitermelő zenekar elemi hangzását, és hangulatát kísérelte megfogni.

"Az első nagylemez lényegében nem volt egyéb, mint a Beatles addigi repertoárjának gyűjteménye" – George Martin

A keményvonalas (klubbeli) rajongók szerint ez aligha sikerült - leszámítva az I Saw Her Standing There-t és az ősemberi ösztönnel bíró Twist and Shout-ot – de megalapozni így is megalapozták a hírnevűket Nagy-Britanniában, és már nem csak klub szinten.

A már korábban említett George Martin '63-ban egyáltalán nem hitte volna, hogy a Beatles sikere örökre szól, arról meg aztán pláne nem volt fogalma, hogy őt még harminc év múlva is róluk fogják faggatni, hogy kérem szépen ezt így miképp sikerült úgy a semmiből létrehozni.

Persze ez már rég nem lógott a semmiben, inkább a háttérben formálódott.

A Beatles keménymagja, ha nem is ezen a néven, de már 1957 óta együtt zenélt. Ringo meg mindig is ott volt az orruk előtt, és a kezdeti rosszallások ellenére nem túlzok, ha azt mondom, szó szerint elkapta a zenekar ritmusát. (később George Martin által okozott Love Me Do felvételek traumáját is megbocsájtotta a talpig korrekt hangmérnöknek)

"Éppen elég nagy dolognak tartottam azt is, hogy a slágerlista élére kerültek. […] Ebben az évben négy kislemezüket adtuk ki: A Please, Please me-t, a From Me to You-t, a She Loves You-t, és az I Want To Hold Your Hand-et. Mindegyik felvétel után elküldtem egy barátomat Amerikába a Capitol Recordshoz ezzel az üzenettel: "Van itt egy fantasztikus csapat. Ki kell adnotok a lemezeiket, egy csomó fogyna el Amerikában is" Ám a Capitol főnöke rendre visszautasított azzal, hogy "Már elnézést, de mi jobban ismerjük az itteni piacot." Később persze meg kellett hajolniuk a közönség akarata előtt."

Ekkoriban már Anglia hajolt meg előttük, a With The Beatles megjelenése után meg már Anglia szerte kitört a Beatlemánia.

Mindezek és a slágerek ellenére, ahogy látjuk Amerika mereven tartotta magát, a végső és egyben – pátoszosan fogalmazva – leglefegyverzőbb daluk csúcsra ugrásáig.

Mindeközben, az I Want To Hold Your Hand felvétele után (1963 október), novemberben a Palladiumban, az anyakirályé előtt csörgethették meg a tehetősebbek ékszereit, míg az olcsóbb helyeken ülők elég volt, ha csak tapsoltak.

Lennon önmagához hűen később úgy emlékezett erre a momentumra, hogy azért kezdtek el tréfálkozni egy kicsit a Palladiumban, mert ott senki sem sikoltozott, így hallhatták is, hogy mit mondanak.

Hirdetés

"Sokan nem tudják, hogy jó pár felkérést vissza is utasítottunk. Elmentünk például a királyi család elé, de amikor diszkrét felkérést kaptunk, hogy ezt évente ismételjük meg, nemet mondtunk. […] Eszünk ágában sem volt rendszert csinálni belőle, mert az előtt a fellépés előtt mindnyájan hót idegesek voltunk. Amikor az az egyetlen alkalom volt, elsütöttem egy viccet a színpadon, mert rettenetesen be voltam tojva, mégis mutatni akartam, hogy lázadók is vagyunk."

Amerikában eközben az immár katonaságtól leszerelt (és zeneileg is jócskán "elpuhult") Elvisnek még meg volt a hírneve - az egykaptafás limonádé filmjei is hozták a pénztárban amit hozni lehet, de a 1968-as bőrszerkóba öltözött – kérészéletű – visszatéréséig pusztán mint passzív háttérszereplő volt jelen.

A renoméja ettől függetlenül még mindig óriási volt, de talán sejteni lehetett, hogy azt az évtizedet már nem ő fogja meghatározni.

A Beach Boys pedig még vígan énekelt a napsütötte kaliforniai álomról, vagyis pontosabban fogalmazva, a szörf-csajok-buli szentháromságában siklott fel a lemezeladási listákon.

A gyökeres változást előbb egy súlyos közéleti tragédia hozta el Texasban, november 22-én, amitől úgy látszott, az amerikaiak nehezen fognak túl lépni.

Majd 1964 januárjában berobbant az I Want To Hold Your Hand , és az amerikai közönség otthagyta a szörfdeszkákat, majd Ed Sullivan képében kezet nyújtottak a Beatles fele.

Második rész – Kulisszák

Az előző rész tartalma felidézése helyett, ebben a részben az Amerikát meghódító előmozdító "hadműveletre" helyezném a hangsúlyt, bár vehetjük a hadműveletet szó szerint is, ugyanis a Beatles Amerikába robbanásának előzménye a remek és kitartó menedzseri stratégiának volt köszönhető.

Természetesen kellett hozzá a plusz faktor, a "jó időben jó helyen tényező", bár a "jó időt" ha a lehet így mondani, inkább, lélektani háttérként határoznám meg.

Kezdem azzal, amit az első rész végén megemlítettem, az 1963-as novemberi texasi tragédiával – Kennedy elnök elleni merénylet.

Az amerikai köznép kedvelte a külsőségek alapján megnyerő, és határozott elnökét, aki sikeresen elkerülte a hidegháború majdnem tettlegességbe fordulását a Szovjetunióval. (1962)

A nép tehát fellélegzett, és már megnyugodott volna, amikor néhány lövés mindennek véget vetett. Szó szerint sokkolta az amerikaiakat.

Mint ahogy arra utaltam az első részben, a Beatles megjelenése Amerikának segített a sokkból továbblépni. – A merseybeat hangzás befolyt a köztudatba, és valami olyasmi hűsítő érzés lehetett, mint például amikor az ember egy nyári napon megmártózik a kellemes huszonhárom-négy fokos vízben.

A sikeres stratégiához egyértelmű szerepe volt Brian Epsteinnek, aki bár ekkoriban még ízlelgette a menedzseri teendők előnyeit és hátrányait, jó értelemben vett "erőszakossága" iskolapéldája volt az utána jövő menedzsernemzedéknek.

Amerika ekkoriban inkább zenei exportőr, semmint befogadóként számított: ők adták a (zenei) világnak Elvis-t, Chuck Berry-t, Bill Haley-t, Buddy Holly-t, akiket a Beatles egyszerűen imádott, és akikből nagyjából merített. (a blues-on és más egyéb zenei irányzaton kívül)

Hirdetés

Nem igazán érdekelte őket a szigetországi import, mert csak copy-paste figuráknak tartották.

Az előkészületek '63 őszén még kudarcba fulladtak a Please, Please me-vel és a From Me To You-val, azonban Epstein nem adta fel.

Megnyert néhány befolyásos személyiséget, köztük a koncertszervező Sid Bernsteint, aki a Carniege Hallban léptette fel az együttest; és Ed Sullivant, akivel novemberben értekezett a lehetőségekről.

A morózus showmannek igazából mindegy volt, hogy melyik együttes mennyire tehetséges, a lényeg az volt, hogy a közönség szó szerint elolvadjon a látványtól, és a pont olyan tömeghisztéria kiváltása, és hatása, mint Elvisnél, nagyjából egyfajta mércének volt tekinthető.

Októberben ezt látta Sullivan azon a bizonyos heathrow-i repülőtéren, és kezdett érdeklődni az együttes iránt. Novemberben leszerződtette az együttest ötven ezer dollárért – Epstein köszönte szépen a lehetőséget, és élt vele. (pluszban a lehetséges lemezeladások bevételeivel is számolt)

A tökéletes időzítéshez tegyük hozzá azt is, hogy az év telén az amerikai média még nem foglalkozott a zenekarral, de a hosszú és kanyargós út vonala már derengett. Brian Epstein és menedzseltjeinek már csak egy tökéletes dobás hiányzott a tökéletes hadművelethez, és a Beatles meg is csinálta ezt az I Want To Hold Your Hand "képében".

A menedzser egy New Yorkban tett sétája során, amit üzletekben és szállodákban hallott, egyezést talált a zenekar fentebb említett dalának és az akkori amerikai zene hangzásában. A többi marketing és kampányfogás már "gyerekjáték" volt.

Meggyőzte a Capitol fejeseit a biznisz sikerességéről, és ötvenezer dollárt fektettek a "The Beatles Are Coming" kampányba; a zenekar amerikai érkezése előtt piacra dobták az I Want To Hold Your Hand-et.

A sajtó mozgósítása a beatlemániáról pedig hab volt a tortán, aminek tortaszeletei végül piskótástul elöntötték az egész országot.

Harmadik rész – Az oroszlán barlangjában

Miközben a zenekar tagjai Párizsban tartózkodtak, és szembesültek a camus-i közönnyel, illetve a közönségük tartózkodó mivoltával (amire csak jóval később Japánban lesz újra példa) , addig Amerikában már (az előző részben taglalt) kampány fogások eredményeként majd' egymilliónyi Beatles pólók, parókák, jegyzetfüzetek, étkészletek, rágógumik és hasonló termékek láttak napvilágot.

A Nagy Alma tehát alaposan felkészült jöttükre – ami Február 7-én délután, Grönlandnál balra fordulva, meg is történt.

Hirdetés

"Kijöttünk azzal a vicces frizurával, s úgy néztünk ki, mint valami bábuk. Nem is gondoltuk, hogy ez ilyen fontos. Szerintem abban, hogy ekkorát durrant a dolog, sokkal fontosabb szerepe volt a hajunknak, mint a zenének.
A legtöbb családban ez beszédtéma volt." - McCartney így idézte vissza ezt a momentumot.

A legelső sajtókonferenciájuk keretén belül a Pan Am várótermében több mint kétszáz újságíró és fényképész gyűlt össze.

Aki tömegközlekedéssel utazott már csúcsforgalomban, annak ez az élmény szinte túl életszerű szituáció ahhoz, hogy csak úgy elképzelje; mindenesetre, amint a zenekar feltűnt, ahogy az egy valamit magára adó csúcsjáratos buszon/villamoson is megeshet, úgy a Beatlesre váró emberek is lökdösődtek a helyekért, kiabáltak a zenekar tagok felé.

Végül Lennon "fogja már be mindenki!" rendreutasítása, és egyben a Beatles hatásos belépője után, sorra jöttek azok a kérdések, amiknek lebutítottabb verziójával már mindenki találkozott az "Egy nehéz nap éjszakája" című filmben.

"Énekelnének nekünk valamit?" - kérdezte egy újságíró, mire egy egybehangzó "nem!" volt a válasz a zenekartól, mire Lennon hozzátette, hogy előbb a pénzt kérik.

Kevéssé tudott tény volt az, hogy a Beatles azért kezelte olyan lazán az ottani kérdezőket, mert már elég jól megedződtek a hasonló nyomulós újságírói kérdéseken, ugyanis a szigetországban az írott sajtó képviselő, még ennél is rámenősebbek voltak.

Hozzájuk képest az amerikaiak, igazi délután ötórai teasüteményeknek tűnhettek.

Egy kivétel akadt, aki felhívta magára a figyelmet újságírók között.

Egy "Murray the K" nevű rádiós személyiség, aki mai szlenggel élve "szerelmes volt a hangjába" de mint disc jockey, ez a tulajdonsága rendben is volt, és valószínűleg a dumás személyisége miatt a zenekar meg is kedvelte.

McCartney úgy emlékezett vissza a fazonra, mint a DJ, aki felkarolta a Beatles "ügyét".

"Előre látta mi következik, és meg akarta lovagolni. Valójában csak egy rámenős újságíró, aki provokatív kérdéseket tesz föl a sajtótájékoztatókon, és mindenkit azzal támadott le: "Jól vagytok, fiúk? Mi a véleményetek a…? Nekünk nagyon tetszett a stílusa, és be is telefonáltunk neki adás közben. Aztán neki adtuk át az exkluzív híreket, mert csíptük őt."

Harrison még kiegészítette azzal, hogy voltaképp sose értette, hogy csinálta Murray, hogy egyszerűen csak letámadta őket, aztán a következő pillanatban már a nyakukon lógott egész turné alatt.

Mindezek tükrében tehát az első nagy akadályt jól vette a Beatles.

A nagy megmérettetésre kedvező esélyük volt még rájuk úgyis, hogy Harrison eközben nem volt száz százalékig jól –a Central Parkbeli reklámfotózás, illetve az Ed Sullivan show fellépés beállásánál sem tudott ott lenni, helyette Neil Aspinall (a Beatles személyi asszisztense) ugrott be a helyére.

"George a mandulagyulladása miatt nem volt az Ed Sullivan show próbáján. Amikor megjelölték a stúdióban, hogy ki hova álljon majd, én álltam be a helyére, és a teljesebb illúzió kedvéért még egy gitárt is akasztottak a nyakamba. Nem volt bekapcsolva, mert a fiúk nem játszottak akkor semmit, pár nap múlva mégis azt olvashattam az egyik vezető amerikai folyóiratban, hogy "Neil Aspinall gitárjátékáról nem sok jót mondhatunk."

Várták volna ki a végét.

Negyedik (befejező) rész – "Vini, vidi, vici"

Ha megkérdezték volna a Beatles tagjait az ötvenes évek végén, hogy reális-e számukra, hogy néhány év múlva Amerikába belépve hasonló lavinát indítanak el, mint Elvis tette a zenei világban, mindannyian azt felelték volna, "Naná! Célunk kisapám a csicsásabbnál is a legcsicsásabb hely!"

Arra viszont ők se mertek volna megesküdni, hogy érkezésük után, maga a "Király" küld nekik egy személyre szóló táviratot, amelyben (Elvis és az "Ezredes") gratulálnak a fellépéshez az Ed Sullivan Show-ban és az amerikai látogatáshoz, és remélik, az itteni bemutatkozás sikeres, a látogatás kellemes lesz.

Természetesen, mindannyian tudjuk, hogy ez a bemutatkozás olyannyira jól sikerült, hogy alig egy éven belül már a Király nappalijában találjuk őket, míg háttérben duruzsoló színes tévé mellett Elvis unottan pöntyög valamit basszusgitáron.

Hirdetés

A műsorra való felkészülés, a zenekaron kívül eső okok miatt elég nehézkesen alakult.

"Az Ed Sullivan showból leginkább az maradt meg bennem, hogy egész délután próbálnunk kellett rá. A tévében akkor még nagyon rossz volt a hangminőség[…] így először megcsináltuk a próbafelvételt, aztán egy csomót vacakoltunk a beállításokkal a keverőpultnál. Minden töviről hegyire megbeszéltünk a hangmérnökkel, majd kaptunk egy kis szünetet. Van egy anekdota arról, hogy ezután a takarító bement a stúdióba, meglátta a krétajeleket a vezérlőpulton, és szépen lesikálta az összeset, így aztán cseszhettük az egész megbeszélést, de már nem emlékszem, hogy csakugyan így történt-e." – emlékezett a háttérben zajló apróságokról Ringo.

A zenekar ezúttal lehető legbiztosabbra a ment: kezdtek a jól bevált All My Loving-gal, amit a Till There Was You követett, és a She Loves You-val zárták a műsort.

Az előbbi kettő nóta, egyfajta állandó repertoár rész lett.

Szimplán abból az okból, hogy egyenes út vezesse a Beatles-t a női szívekhez, Paul kisfiús sármjával karöltve; utóbbinál meg a fejösszerázós wooo! meg a közönség eksztázisba való hajszolást volt hivatott még jobban felfokozni – tagadhatatlanul mindig bevált.

Ráadásként, hátra volt még a kevésbé visszafogott I Saw Her Standing There, és természetesen a mániát kiváltó Lennon-McCartney addigi "csúcsterméke" az I Want To Hold Your Hand.

Azt mondják, míg a Beatles a tévében volt – ez uszkve tíz-tizenöt perc - egy bűncselekmény se történt abban az intervallumban.

A nézettség pedig majd' hetvennégy millió volt! – Kis ország vagyunk mindhiába, ám így is kábé a mi Mátyás király téri bohóckodásunknak a többszöröse.

Mindezek ellenére, másnap a kritikusok nagy része igencsak langyosan vették tudomásul az előző esti performanszt.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az előző napi próbáknál jelentkező hangbeállási nehézségek nem szüntek meg teljesen – Lennon éneke az élő showban is meglehetősen halkabb volt a többiekéhez képest.

Példának okán, a Newsweek, amolyan Decca lemezcég hajlamból kifolyólag, a következőt írták:

Hirdetés

"A látvány rémálom: feszes, piperkőc, Edward-korabeli beatnik öltöny, nagyra növesztett pudingostál frizura. Zeneileg majdhogynem katasztrófa: a gitár és a dob kemény, kíméletlen tempót hoz, ami megöl minden ritmust, harmóniát és dallamot. A szöveg (melyet eszelős, yeah yeah yeah ordításokkal tarkítanak) kész szerencsétlenség, nevetséges zagyvaléka a Valentin-napi kártyák romantikus üzeneteinek." – Idősebbek talán jobban emlékeznek arra, amikor a hatvanas években Magyarországon is valami hasonlókat fogalmaztak a zenekarral kapcsolatban, az imperialista világ bedőlését jósoló emberek.

Szemtől szemben azért sikerült a Beatlesnek felvenni a kesztyűt a mindenre kíváncsi/kákán is csomót kereső újságírókkal, aminek az lett a következménye, hogy a végére egyenest elbűvölték a hiéna tejet fogyasztott sajtót.

Összegezve tehát, a Beatles Amerikában annyira jól teljesítette a "hadjáratot", hogy ezután még jó párszor tértek vissza.

Átmentek a meghallgatáson.

Amellett az se elhanyagolható tény, hogy utánuk megnyílt a lehetőség más brit (ikonikussá vált)zenekarok előtt, mint pl. a Rolling Stones, Kinks, Cream, Animals, Them, és még sorolhatnám.

Amit Amerika adott nekik Elvisszel, Buddy Hollyval, Chuck Berryvel, azt ők kamatostul adták vissza – jelenségükkel, lemezeikkel, brit kortársaikkal.

Véleményem szerint, a rajtuk felnövő generációt egy életre megajándékozták egy olyan örök érvényű értékkel, amit mi, a fiatalabbak büszkén továbbíthatjuk a soron következő nemzedéknek.

Forrás/Inspirálódás/Felhasznált irodalom

Bob Spitz – A Beatles teljes története
Jávorszky-Sebők: A Rock Története '50-'60
The Beatles Antológia
Ian MacDonald – A Fejek Forradalma
Bob Spitz – A Beatles teljes története
külön köszönet Marsi Józsinak A "Beatles Kódex" című könyvének bizonyos odavágó részlet pontosításában

Tetszett a cikk? Vagy nem? Mondd el véleményedet!

Beatles, Beatles koncert, Beatles tribute, Ringo, Paul McCartney, John Lennon, George Harrison, John Lennon, Beatle mánia, The Bits, Beatles emlékzenekar, I Want to hold your hand, I Wanna hold your hand, Beatles zene, amerika

Kiemelt koncert

2020-12-19 21:00

Beatles virtuális Karácsony | Országos, Online koncert

További koncertek