A Beatles 10 stúdiótitka
"A Please Please Me-től kezdve eldöntöttük, hogy mindig valami mást, újat akarunk csinálni. Miért kanyarodnánk vissza? Az olyan csíra lenne." - Paul McCartney
A Beatles és hangmérnökei úttörők voltak, vagy éppen populárissá fejlesztették azokat a stúdiótechnikákat, amiket a Beatles felvételein hallhatunk. Habár az Amerikában lévő stúdiók sokkal jobban felszereltek voltak akkoriban, mint az Abbey Road-i EMI stúdió, mégis olyan korszakalkotó hangzást ért el a Beatles és az őket kiszolgáló mérnökcsapat, hogy néhány dolgot máig nem tudnak megfejteni vájt-fülű amerikai kollégáik. Ringo Starr dobhangzására például egész stúdiókat szedtek szét és raktak újra össze, hogy megtalálják, hogyan és miért szólt úgy a dob Ringo kezei alatt, ahogy.
De lássuk, miben is volt úttörő a Beatles, George Martin vezetésével.
Duplasávos ének
John Lennon mindig is szerette ezt a technikát alkalmazni. Habár Paul-lal egy tökéletes duót alkottak John, amikor egyedül énekelte a szóló éneket a stúdióban szinte kivétel nélkül mindig megduplázta azt. Az újra énekléssel fizikai képtelenség volt egy az egyben újra reprodukálni a már felvett éneket és ez az esetlegesség adta meg a technika előnyét. Ezzel sokkal vastagabbá, érthetőbbé tette az éneket, a szövegmondást.
ADT - Automata duplasávos ének (Automatic Double Tracking)
John azonban nem szerette újra felénekelni az éneksávokat. Egy megpróbáltatásokkal teli felvételi este hatására 1966-ban a Revolver lemez felvételei során Ken Townsend hangmérnök előállt egy ötlettel. A 4 sávos rögzítési technika lehetővé tette immár, hogy az énekes gyakorlatilag "saját magával énekeljen". A titok egy másik szalagos felvevő használatában rejlett. Az ADT effekt eléréséhez a második felvevőn át kellett ereszteni a már felvett éneksávot, valamint a második magnót olyan sebességre kellett gyorsítani, hogy a felvevő és lejátszó fej közt eltelt szalagmozgási idő nagyjából az első magnóhoz hasonló két feje közt eltelt időhöz hasonlítson. Így a hangzás megtévesztően hasonlított arra, mintha az énekes kétszer énekelte volna fel a hangsávot. Ezt John Lennon George Martin és az elért hangzás hatására a "feltaláló" tiszteletére Ken's flanger-nek nevezte. A Beatles vágya pedig teljesült, mert az újonnan készülő dalhoz azt szerették volna, ha John Lennon úgy kántál, mintha a Dalai Láma egy hegycsúcsról tenné ezt.
Félsebességgel rögzített hangszerek
Már a korai felvételektől kezdve használták ezt a fajta technikát. Először alig észrevehetően a Misery című számban rejtettek el ilyen apró darabkákat, majd A Hard Day's Night gitárszólójában alkalmazták, később teljesen egyértelműen az In My Life zongoraszólója lett ezzel az effekttel rögzítve.
A technika lényege, hogy a felvett hangszert egy változtatható sebességű magnóval vették föl (csakúgy, mint az ADT technika második felvevője) fele sebességgel. A hangszeres közreműködő (George Harrison és George Martin A Hard Day's Night szólójában és George Martin az In My Life zongoraszólójában) fele tempóban játszotta a szólót, egy oktávval a felvételen hallható hangfekvéshez képest. A felvételt ismét visszagyorsítva az eredeti sebességre aztán egy csilingelő, egy oktávval feljebb hallható és a felvételbe tökéletesen illeszkedő hangzást értek el. Az In My Life zongoraszólója olyan, mintha csemballón játszották volna. De nem, az bizony zongora.
Hangminták rögzítése és alkalmazása
Számos dalban hallható a hangszeres játék és ének mellett, hogy különböző hangeffekteket, hangmintákat játszottak, vágtak be a felvételekbe. Talán a legegyértelműbb és legbizarrabb a Revolution No. 9, amit a musique concrete absztrakt zenei-művészeti stílus inspirált. John Lennon az EMI archívumából szalagokat vett elő, majd azokat felkaszabolta és újra összeillesztette. Az eredmény hallható. :)
További hangeffektek hallhatók A Day In The Life-ban az ébresztőóra, vagy az I am The Walrus-ban a rádió, aminek hangoló gombját Ringo tekergette a felvételkor. A Tomorrow Never Knows-ban más szalagokból folyamatosan lejátszható szalaghurkokat készítettek, és azokat indították el véletlen jelleggel a felvétel során. A szám legelső hanghatása Paul McCartney érdeme. Paul otthon rögzítette saját nevetését, amit addig csűrtek-csavartak, amíg sirályokra emlékeztető démoni vijjogás nem lett belőle.
A Yellow Submarine-ben a piaci vásári "jelenet", vagy a Benefit for Mr. Kite-ban is hallhatók hangminták. Ezutóbbiban egy régi gőzorgona felvétel szalagját vagdosta George Martin részekre, feldobta a levegőbe, hogy megkeverje a darabkákat, majd a földről felszedegetve újra összeillesztették a szalagokat így a cirkuszi hatást elérve, ami a dal lényege volt.
Visszafelé játszott felvételek
Ha már a Tomorrow Never Knows-nál tartunk érdemes megemlíteni a visszafelé játszott gitárszólót. John Lennon egyik alkalommal otthonában egy felvételt akart megmutatni zenész barátainak. Ringo szerint John nem volt túlságosan jártas a technikai dolgokban. Hogy ez mennyire igaz és menniyre az LSD hatása alatt volt Lennon nem tudni, mindenesetre véletlenül fordítva tette fel a megmutatni kívánt szalagot, így a felvétel a végétől az eleje felé haladva szólalt meg a hallgatók nem kis meglepődésére és Lennon örömére, aki kapva kapott az új "felfedezésen" és alkalmazta azt a Tomorrow Never Knows-ban.
A Rain-ben a szám végén az elúszásnál is hasonlóan produkálták az érdekesen hangzó éneket, valamint az I'm Only Sleeping-ben is fordítva szól a gitárszóló.
Közelmikrofonozott akusztikus, klasszikus hangszerek
A Beatles egyre inkább kezdte alkalmazni a klasszikus hangszereket dalaiban. Akkoriban egy nagy szimfonikus zenekart térmikrofonokkal rögzítettek a felvételek során. Az Eleanor Rigby volt az első, ahol a vonós oktettet egyenként bemikrofonozták és a mikrofonokat a hangszerhez a lehető legközelebb tették így a hangszerek összes kis rezdülését sikerült rögzíteni, az Eleanor Rigby egyedi hangzását eredményezte, a kísérteties hangzást. Ezt a technikát az I am The Walrus-ban és a Strawberry Fields-ben is alkalmazták, ahol pedig a csellók és nagybőgők reszelős hangindításait sikerült úgy elkapniuk, hogy basszusgitárra gyakorlatilag nem is lett volna szükség.
Gerjedés
A Helter Skelter talán az első heavy metal, vagy punk rock dal. Ha lett volna 11-es fokozat az erősítőn, akkor a potméterek ott álltak volna, itt aztán mindent felcsavartak az erősítőn, amit lehetett. Ennek eredménye volt a sivító gerjedés, ami természetesen a dal része lett és máig zenészek milliói használnak élőben és stúdióban egyaránt.
Ennek egy kifinomultabb verziója a hangolt gerjedés. Az I Feel Fine elején figyelhető meg ez az effekt. Paul A hangot penget meg Höfner basszusgitárján, amit a hangterjedés és akusztikai rezonancia miatt John Lennon elektroakusztikus gitárja átvesz és felerősít. John gitárját egy erősítőbe vezették, hogy a hangot fel tudják venni úgy, hogy az a felvételen is hallható legyen.
Direkt bemenetes felvétel
Az első direkt bemenetes felvételt a Sgt. Pepper felvételei során követték el. Konkrét, jól keverhető basszusgitár hangot akartak a felvételen így a hangszert erősítő nélkül, egyből a keverőpultba vezették a kábellel. Ken Townsend mérnök szerint a világon ekkor történt az első direkt bemenetes felvétel, de Joe Meek londoni producer ezt a technikát már alkalmazta amerikában a Motown studios-ban. Igaz Detroitban ez inkább kényszermegoldás volt, mivel a Motown studios feljátszó helységei olyan picik voltak, hogy nem fértek el az erősítők.
Ki ne emlékezne a Revolution reszelős gitárhangzására, a manapság "Fuzz"-ként ismert, túlvezérléssel elért effektre. John Lennon gitárját itt ugyancsak erősítő nélkül rákötötték az EMI keverőpultjára és zenészzsargonnal élve "megsütötték az elejét", azaz a pult előerősítő fokozatát jól feltekerték, hogy a hallható túlvezérlést megkapják. John mindig szerette az agresszív, nem mindennapi effekteket, ez is tetszett neki.
Énektorzítás
Csakúgy tetszett Lennon-nak, ahogy az I am The Walrusban túlvezérléssel eltorzították a hangját és így az egyik első ilyen felvételt elkészítették.
Sztereo keverés
A 60-as években kezdett elterjedni a sztereo hangzás. Lényege, hogy két hangszóróból hallja a hallgató a zenét, amelyekből nem ugyanaz hallható, így "térhatást" elérve úgy hallgathatunk zenét, ahogy azt élőben hallanánk. Habár a 60-as években mind a rádiók mono-ban sugároztak, mind pedig a tömegcikkek (szalagos magnó, tranzisztoros rádiók stb) is monoban szóltak egyre inkább nagyobb hangsúlyt fektettek a sztereo keverésre az Abbey Road hangmérnökei. A Hard Day's Night-tól kezdve sztereo mix-eket is készítettek, amik különböztek a mono keverésktől. Érdekes meghallgatni pl a Sgt. Pepper's Lonely Heats Club Band lemezt sztereoban és utána monoban és levonni a konzekvenciát. Vannak olyan audiofil Beatles rajongók, akik máig a mono keverésre esküsznek. Akárhogyis, az Abbey Road szakemberei ebben is úttörő munkát végeztek a Beatles-t egy magasabb szintre emelve.
Beatles, Beatles emlékzenekar, Beatles tribute, Beatles együttes, Beatles koncert, Beatles cover, Beatles dalok, John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Ringo Starr, Beatles 50, Beatles dal, The Bits, Lennon-McCartney, Beatles zene, Beatles dalszöveg, Beatles turné, Beatles hangzás, George Martin, EMI, Abbey Road, Ken Townsend, Tomorrow Never Knows, Hard Day's Night, Eleanor Rigby, I am The Walrus